Prolouge

A lejött vakolatról nem is beszélve, az előttem álló fal mögül áthallatszott a diákok üvöltözése, az iskola szidása, és a „segítség, börtöntöltelék lettem!” kiáltások. Fáradtan néztem magam elé, s amint csak tudtam, nyugodtan lélegeztem fel. El kell viselnem ezt, még két éven át, de amilyen szigorítás van itt, akár még harmincöt éves koromig is. De nem, nem vonulhatok nyugdíjba, ez egy gimnázium, kínlódnom kell.
Barátném felé pillantottam, és nyomorult arccal néztem smaragdzöld szemeibe.
’Basszus már!’ nyögtem ki, s nem csak magas hangnemem miatt, hanem a csendes folyosó miatt is, de visszhangzott kiáltásom. Faith, annyira nyugodt tekintettel bámult engem, hogy azon még a vak is láthatta volna, hogy csak álca.
Kérdőre vontam volna csomó dolgot, hogy miért, miért én, miért mi, miért ő, és ilyenek, azonban a kifakadásom a banya terhelte rám, Mrs (bár kitudja, talán Mr?) Chetalin.
Kecses mozdulatokkal felénk közeledett, csizmája éles kopogása, gyors léptekben hallatszott a hol csempe, hol fémpadlón.
Elénk állt, szúrós tekintettel végigmért minket, majd a koromszínű pálcájával keményen vádlin hajított minket.
’Nyomoroncok!’ gúnyos vicsorgással közölte a hihető tényt, majd sarkon fordult, és elviharzott.
A rozsdás rácsnak döntöttem homlokom, elgondolkozva életem értelmén. Miért? – futott át a tipikus fejemben. Az idő miért nem visszafordítható, s miért oly kegyetlen? Vissza akarok menni az időbe, és jó kislány módjára jeleseket szerezni, kitűnő lenni! Nem börtönfajzat suliba járni, kire úgy néznek, amikor kilép a nagykapun, mint aki egy rabló, kijőve a szabadságba!
Felemeltem a kezem, s a bilinccsel küszködve, végül megvakartam, pöckölés félén pisze orrom.
’Mehettek.’ hallottam megint egy mély hangot a hátam mögül, ami 'Chetalin lehetett, szóval szót fogadva megvártam, míg kikulcsolják karjaimról a vasszerkezetet, és szabad vagyok.
Szemre vettem a kezem, s fáradtan fürkésztem a vörös foltot a csuklómon.
Remegve felsóhajtottam, majd kiindultam az ajtón. Lelépek az utolsó lépcsőfokon is, és... és ijedten észlelem, hogy egy alak áll mögöttem.
’Állj!’ mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
’Állok, baszd meg!’ fakadok ki, majd megbánva kontrázásom, két barátnőm felé pillantok. Katie „fogdbeapofád” nézéssel jutalmazza merészségem, Faith összerezzenve áll, összekoccanó térdekkel, miket nem a deres idő művelt neki, hanem az a fokú ijedtség, amihez a sírógörcs is jár.
Éreztem a derekamon egy hatalmas ütést, mire felsikoltottam. Egy nagy tenyér lapult ajkaimra, mire lélegzetem olyan szapora volt, mint aki most futotta le a maratont.
’Kuss!’ üvölti, majd hideg kezével maga felé fordítja a fejem, mire azt hiszem, oltári őrültségben törtem ki. Nem tudtam haragudni rá, annyira édes volt.
Kökényszemeiben láttam a minimális ijedtséget is, hogy ezt nem kellett volna nyilvánosan. Pupillájában visszatükröződik az én félős nézésem.
’Mi a neved?’ kérdi.
’Ez most komoly?’
Kis várakozás, majd megint kapok egyet, csak most a csípőmre.
’Aú! Barom! Vagyis... semmi!’ mondom még mindig flegmán.
’Rendben, kislány, akarsz játszani?’ húzza fel szemöldökét. Haragudnom kell! Mérgesnek lennem! Nem dőlhetek be neki! ’Oké, játszunk. Én és a haverjaim elvisznek titeket, és jól megleckéztetünk titeket.’
’Mi van?!’ kérdezzük egyszerre Faithékkel.
’Gyerünk.’ közölje, vagyis parancsolja a szőke gyöngyszemű, aztán se pislantás, se másodperc, mindannyian a földön végeztük, elhomályosodott tekintettel, a lányokkal egymásnak koccantva fejünket. Mi történt?...